"2007-ben diagnosztizálták nálam az SM-et. Pontosan egy héttel a 25. születésnapom után.

Rendkívül aktív és fitt életet éltem, rendszeresen futottam. Lesújtó volt számomra ez a hír. Féltem, hogy ez megfoszt kedvteléseimtől, az identitásomtól, az öngondoskodástól, attól, hogy tudok járni, futni, vigyázni magamra. Az első relapszus után újra kellett tanulnom járni. Körülbelül két hétbe telt, hogy a szüleim segítségével, beléjük kapaszkodva, újra tudjak sétálni a környéken.

Miután felépültem ebből a relapszusból, és az utána következő további relapszusokból, eddig még mindig teljes mértékben visszanyertem azt a képességet, hogy mozgassam a lábaimat, futhassak, edzőterembe járjak és aktív legyek. Úgy döntöttem, hogy ez nem fogja megváltoztatni azt, aki vagyok, hogy mit szeretek csinálni. Nem hagyom, hogy ez az állapot elvegye a képességemet, hogy futó legyek, ami mindig is nagyon fontos része volt az életemnek, és azt mondtam: „Nem. Nem, veheted el a lábaimat, és megmutatom neked, hogy soha nem is kapod meg őket.” És nem. 2016-ban futottam a Cape Cod-i maratonon, és valóban teljesítettem azt. A célvonal átlépése azt az érzést jelentette nekem, hogy: „Hé, nézz rám! Nézd, mire vagyok képes! Nézd, mit értem el!

2015-ben láttam egy álláshirdetést, amelyben ügyvezető asszisztenst kerestek a Biogenhez. Akkoriban csak annyit tudtam a Biogenről, hogy SM-mel is fogalkozik. Azt gondoltam: „Úristen, ehhez a céghez kellene mennem dolgozni.”

2019 augusztusában tudtam meg, hogy terhes vagyok. Nagyon boldog voltam, mert éppen azon töprengtem, vajon sikerül-e a családalapítás ilyen diagnózissal. Riley, a kislányom, szépen növöget, és én szeretném neki megmutatni, hogy nem számít, ha SM beteg vagy. Bármit elérhetsz, amit csak akarsz. Mindig lehetsz erős. Mindig mehetsz tovább az álmaid felé. Akármi is történik, teljes életet lehet élni."