“20 éves voltam, amikor egy látóideggyulladás kezdődött nálam. Szteroid kezelést kaptam és utána elmúltak a panaszaim. Sokáig nem jelentkezett semmilyen tünet. 26 éves voltam, amikor megszületett Dani, a kisfiam. Augusztusban született, és október-november tájékán kezdődtek ismét a látásproblémák. Ködös látás, illetve látótérkiesés volt hol jobban, hol kevésbé. Ezt annak tudtam be, hogy sokat kelek föl a kicsihez és fáradékonyabb vagyok. Nem nagyon akartam ezzel foglalkozni. Gondoltam, majd csak jobb lesz” – kezdte Anna a beszélgetést, aki akkor még nem is sejtette, hogy SM betegségben szenved.

Amikor állandósult ez a homályos, szürke, függönyös látás, ami csak nem akart elmúlni és zavarta már a mindennapi életemet, akkor elmentem a körzeti orvoshoz, aki különböző vizsgálatokat javasolt. Először elküldött a szemészetre, egy úgynevezett VEP-vizsgálatra, amely a szem információ-feldolgozó sebességét méri. Ott az egyik szememnél a sebesség nagyon lassú volt. Ez már egy jel volt. A szemészetről aztán tovább küldtek a neurológiára, és ott diagnosztizálták ezt a betegséget” – folytatta Anna a történetét.

A háziorvos szerepe nagyon fontos az SM diagnosztikájában, hiszen ő az első, aki gondolhat erre a betegségre. A ma már elérhető gyógyszerek lehetővé teszik, hogy az időben felfedezett beteg a korán elkezdetett terápiának köszönhetően olyan életkilátással éljen, mint az egészségesek. A háziorvos a terápia alatt segíthet a kontrollok előkészítésében, a laborvizsgálatok elvégzésében és a beteg megfelelő centrumba történő irányításában. Ha az első vizsgálatok nem hoznak eredményt, tovább kell keresni az okokat, különösen akkor, ha a tünetek ismétlődnek.

“Az első érzésem a diagnózist követően a sokk volt. Amikor az ember megtudja, hogy olyan betegségben szenved, amire igazi gyógymód egyelőre nincsen, az nagyon ijesztő. Aztán édesapám, édesanyám, testvéreim támogatása nagyon sokat jelentett. A férjem is mellettem volt. Végképp az munkálódott bennem, hogy szeretném az életemet ugyanúgy folytatni, mint feleség, mint édesanya és mint tanító” – emlékezett vissza Anna a sok évvel ezelőtt történtekre.

“Azt tanácsolnám azoknak, akiket frissen diagnosztizáltak, vagy bármilyen tünettel szembesülnek, hogy minél hamarabb forduljanak orvoshoz, és akik pedig a diagnózist megkapták, ne keseredjenek el, van reménység, az ember élhet teljes életet” – búcsúzott Anna mosolyogva.

Anna története erős inspiráció lehet azoknak, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe. Az első sokk után megtalálta a támaszt a családjában és a szeretteiben, és az életét azóta is úgy folytatja, mintha semmi sem változott volna.
Az SM diagnózisa nem megállította, hanem éppen megerősítette azt a szándékát, hogy tanítóként és édesanyaként is aktív és boldog életet tudjon élni.